A hamisítatlan kínai

Keverés mesterfokon

Étkezési szokásaik is merőben mások, mint a nyugatiaké. A hétköznapokon inkább a szerényebb harapnivalóké a főszerep, vendégségben azonban legalább nyolc-tíz fogás kerül az asztalra. Az ínyencségeket frissen sütik és azonnal tálalják, így ki-ki olyan sorrendben és kombinációban szed belőlük, ahogy kedve tartja. A változatos alapanyagoknak és az ételek vegyítésének köszönhetően az ilyen lakomákon minden falat zamata más és más. A vacsora legérdekesebb ízeit az utolsóként tálalt leves szolgáltatja, amelybe a vendég belekeverheti a tányérokon maradt finomságokat.

A pálcikákkal való étkezés nem okoz számukra különösebb bonyodalmat, ugyanis az apróra vágott, vagy puhára párolt ennivaló így is könnyen elfogyasztható. Gyakran még a leves sűrűjét is ennek segítéségével halásszák ki, a fennmaradó levet pedig egyszerűen kiisszák a porceláncsészéből.

Kígyót, békát, macskát?

Valószínűleg a gyakori éhínségnek köszönhető az a hihetetlenül találékony és változatos konyhaművészet, amely a szó szoros értelmében minden ehetőt nyersanyagnak tekint. A vadon élő állatok legtöbbje – mint pl. a mormota, a kígyó vagy a patkány – az asztalok „szívesen látott vendége” volt. Kanton tartományban mindmáig kedvelt csemegének számítanak az európai gyomor számára émelyítő, egzotikus fogások. A hétköznapi étkezésben persze inkább a szárnyasoké és a disznóhúsé a főszerep.

Kínai, vagy amit akartok

Az egészségtelen „nyugati életmód” iskolapéldája az, ami a legtöbb országban a keleti konyhával történt. Mivel a tradicionálisan zsír- és kalóriaszegény, tápanyagokban gazdag, főként zöldségtartalmú pikáns specialitások nem illeszkedtek volna ízlésvilágunkba, a helyi igényekhez alkalmazkodva megszületett a kínai konyha torz, európai mása. Ha betérünk egy büfébe, leginkább bő olajban kisütött zöldségtekercsekkel, zsírtól csillogó dermedt tésztával, és húsoktól hemzsegő ételekkel találkozunk. Gyakran szinte mindegy mit választunk, hiszen minden falat ugyanazt az „egyen-ízt” viseli magán. Rost- és tápanyagtartalmuk a nem megfelelő elkészítésnek köszönhetően tulajdonképpen elenyésző, és a kínálatot elnézve itt a párolás fogalma is ismeretlen. Ráadásul általánosnak mondható a nátrium-glutamát nevű ízfokozó használata, amely az arra érzékenyeknél allergiás reakciót válthat ki. A köznyelvben csak „kínai vendéglő-szindrómának” nevezett jelenség az arc kipirosodásával, fejfájással, gyengeséggel, szapora szívveréssel és mellkasi fájdalmakkal járhat.

Hol vannak már az ősi hagyományok? A jin-jang egyensúlyt, valamint az ételek állagának, illatának, zamatának és színének harmóniáját itt már hiába keresnénk. Ha mégis úgy döntünk, hogy éhségünket csillapítandó, egy kínai gyorsbüfébe térünk be, azzal is számolnunk kell, hogy napi kalóriaszükségletünk mintegy fele a tányéron lesz. 

Nem kell azonban feltétlenül Kínába utaznunk, ha ki szeretnénk próbálni a keleti ízeket. Az Interneten keresgélve rábukkanhatunk néhány olyan étteremre, amely a tradicionális receptek alapján készülő fogásokkal várja a különleges gasztronómiai élvezetre vágyó vendégeket. Sőt, akad közöttük olyan, ahol a bátrabbak megkóstolhatják például az ínyencségnek számító hagymás tengeri uborkát vagy a zöldhagymás medúzát.

A világháló segítségével már számos autentikus receptet találhatunk, melyek alapján a kiválasztott finomságokat otthon is elkészíthetjük. A specialitások magyar nyelvű receptjeinek kiváló forrása a Terebess Ázsia E-tár (www.terebess.hu), ahol a kelet szerelmesei számos színvonalas és élvezetes írás közül szemezgethetnek.

Források:

terebess.hu; origo.hu; gourmandnet.hu

Őri Katalin