Szent-Györgyi nem szerette a zöldpaprikát, és azokat a példányokat, amelyeket a felesége a reggelije mellé tett, bevitte a kutatóintézetbe, hogy megvizsgálja, vajon tartalmaznak-e valami érdemlegeset a népszerűségen kívül?

Mivel az aszkorbinsavat korábban az állatok mellékveséjéből választották ki, ezért Szent-Györgyi és munkatársai növényi források után kutattak. Szerteágazó kutatásaikból adódott, hogy a paprika aszkorbinsav-tartalmát is bevizsgálják. A kísérletek eredményeképpen Szent-Györgyi meglepődve tapasztalta, hogy az általa oly kevésre értékelt zöldpaprika milyen gazdag aszkorbinsavban, azaz C-vitaminban. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a C-vitamin egyik leggazdagabb forrása a zöldpaprika húsa, amelynek 100 grammja 150 mg C-vitamint tartalmaz. A későbbiekben a paprika karotintartalmát is kimutatták, ami 100 grammra számítva megközelítőleg 0,5 mg.

További vizsgálataik során az is kiderült, hogy a tiszta formában előállított aszkorbinsav kevésbé hatásos a mellette található „kísérőanyagok” nélkül. A kutatások – mint utóbb kiderült – egy flavonoidszármazékra utaltak, amely fokozottan csökkentette a vörösvértestek hajszálereken történő átjárhatóságát, permeabilitását. Az új anyag erőteljesen fokozta a C-vitamin hatását a vérzékenység gyógyításában. Ezzel együtt megszületett az újabb vitamin, amely a permeabilitás (a véredény áteresztőképessége) első betűjéről kapta a P-vitamin nevet. Azóta büszkélkedhetünk a „magyar vitaminok” elnevezéssel.

Az 1930-as években dr. Bencsáth Aladár kutatóorvos és tanár is tagja volt annak a tudós csoportnak, amely a P-vitamint felfedezte. Visszaemlékezései szerint nagyszerű kutatókollektíva alakult ki Szegeden, és nagyon jó együttműködés fejlődött ki a belklinika és a biokémiai intézet között.

Mik a bioflavonoidok?

A bioflavonoidok a definíció szerint olyan színes vegyületek csoportjába tartoznak, amelyek megtalálhatók sok gyümölcsben és jó néhány zöldségfélében, valamint lényeges szerepet játszanak a C-vitamin felszívódásában és annak a szervezetben történő feldolgozásában.

Ezek az anyagok valójában nem is vitaminok, csak Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezéséért orvosi Nobel-díjban részesült hazánkfia nevezte el őket annak idején az erek áteresztőképességére (permeabilitására) utalva P-vitaminnak (antipermeabilitás-vitaminnak).

Ő tulajdonképpen a C-vitamin felfedezése során mintegy melléktermékként bukkant rá a bioflavonoidokra. Egyik barátjának fogínyvérzése volt, és ennek gyógyítására tisztítatlan C-vitamint adott neki, amitől a vérzés hamarosan el is múlt. Később a barát ínyvérzése újra visszatért, amire Szent-Györgyi ismét C-vitaminnal próbálkozott, amely akkortájt már tisztított formában is rendelkezésre állt. A C-vitamin e formájától még erőteljesebb hatásra számított, ami azonban meglepetésére nem következett be, ellenkezőleg: a beteg ínye változatlanul tovább vérzett.

Szent-Györgyi ekkor újra megvizsgálta az először használt készítményt, és megállapította, hogy a vérzésgátló hatásért egy szennyeződésnek tartott anyag felelős. Mivel ez a vegyileg akkor még nem azonosított tényező csökkentette a vérerek áteresztőképességét (antipermeabilitás hatás), ezért P-vitaminnak nevezte el.

Vegyileg a bioflavonoidokat a harmincas években azonosították, és mintegy három évtizedig sikeresen alkalmazták is a gyógyszeres terápiában, elsősorban a hajszálerek védelme céljából, mígnem 1968-ban az amerikai gyógyszerellenőrző hatóság, az FDA eltávolította őket a piacról, önkényesen kijelentvén, hogy „ezek az emberben nem hatásosak semmilyen kórkép esetén sem”.

Ennek következtében az orvosok nem írtak fel többé bioflavonoidokat, ami persze a nagyközönséget nem akadályozta meg abban, hogy a természetes táplálkozást támogató szaküzletekből továbbra is beszerezzék azokat. A bioflavonoidokat többnyire csak „cseles úton” lehetett forgalmazni olyan kombinált készítményeken keresztül, amelyekben ezek a C-vitaminhoz kötötten voltak jelen.

A kilencvenes évek derekán viszont újra feltámadt az érdeklődés a bioflavonoidok iránt. A gyógyszerkutatás egyik vezető világlapja, a Trends in Pharmacological Sciences akkor ezt írta: „A természetben előforduló flavonoidoknak hatékony allergiaellenes (antiallergiás), gyulladáscsökkentő és vírusellenes tulajdonságaik vannak. Mivel ezek az anyagok általában a normál étrend részét képezik, felvetődik a kérdés: vajon nem töltenek-e be olyan szerepet, amely módosítja a szervezet természetes biológiai anyagokra adott válaszát?” Erre a szemléletváltásra azért kerülhetett sor, mert a sommás ítéletek ellenére akadt néhány tudós, aki csak azért sem hagyott fel a flavonoidok tanulmányozásával.

Prof. Szedlák-Vadócz Valéria M.D. PhD