Sport és könyv, nem ellentétes fogalmak, sőt a futballban és a betűvetésben sokan egyszerre is jeleskedtek. Egy kis szubjektív bevezető után- tekintettel a következő olimpiára – összegyűjtöttünk néhány érdeklődésre számottartó gyerekkönyvet e tárgyban. Szigorúan nemcsak olimpiamentes napokra.

Milyen különleges, mondhatni misztikus kapcsolat fűzi egymáshoz a gyermekirodalmat és a labdarúgást? A foci az egyik legkedveltebb gyermekjáték, a foci ugyanakkor a kezdetektől fogva harc, elég csak a magyar sportkommentátorok kifejezéseit megnéznünk (támadás, védekezés, csatár, védő, letámadás, kiharcolja a tizenegyest), s máris átélhetjük a két küzdőfél élet-halál harcát. A XIX. század második felében formálódó új sportág legelső ütközetei inkább hasonlítottak utcai verekedésre, mint strukturált sportférfiúi mérkőzésre. A szabályoknak köszönhetően aztán végül nemes, fair játékká szelídült.

Rongylabda, bőrlabda és a szobában is játszható gombfoci – világszerte egyformán meghatározó élményforrásai a II. világháborút követő időszak gyermekeinek. Puskás Öcsiék gyermekkorában, és még utána is sokáig a foci a grund, a beépítetlen telkek nélkülözhetetlen kelléke volt. Napjainkban egyre kevesebb a grund, egyre kevesebbet mozognak a gyerekek (helyette tévéznek, „gépeznek”), a foci mégis megmaradt örömforrásnak, mert egyéniség és közösség, küzdelem, bukás és katarzis vegyül benne, olyan, mint a népmese: a hős elindul a pályán, hogy legyőzze az ellenfelet és elnyerje a végső győzelmet. Szóval, a mese és a foci nincs is olyan messze egymástól.

Mindig is szerettem a focit: játszani, nézni, olvasni. Első kedvencem Eduard Baz A csodacsapat című könyve volt. Amikor a Delfin Könyvek vékonyka kötete a kezembe került már sokat hallottam az Aranycsapatról, számtalanszor lejátszottam fejben a berni VB-döntőt – persze, mindig mi nyertünk! –, Bozsik, Puskás, Grosics életéről szóló könyvek ott sorjáztak a polcomon. A csodacsapatot olvasva a legyőzhetetlen magyar válogatott mesebeli társára leltem, Csupaláb Csaba 11 gyermekéből alkotott válogatott arra is képes volt, amire a valóságos magyar csapat nem: sohasem, még a legfontosabb mérkőzésén sem kapott ki.

Fontos észrevétel: senki nem szeret kapus lenni! A kapus nem sztár, szükséges kelléke a csapatnak, nevükre ritkán emlékeznek, a gyerekek inkább Ronaldinhók, mint Didák… Pedig a kapus fanatizmusa, szent őrülete kell ahhoz, hogy megőrizze a hálót, beleálljon a félelmetes erejű lövésekbe. Mal Peet Őrző című ifjúsági regényének hőse El Gato, a Macska, kapus. Aki kapus akar lenni, erdőbe kell annak menni! Dél-Amerika a mágikus realizmus hazája, a szerző ezt a poétikai eszközt használja fel történetének elmondására; azt a misztikus létélményt meséli el, ahogyan egy cingár tizenhároméves fiúból, igazi kapus (és felnőtt) válik. Két éven keresztül nap mint nap felkerekedik, és elmegy egy esőerdei tisztásra, hogy ott leckéket vegyen a titokzatos Őrzőtől. Valóság és misztikum szövedékéből életmese íródik, csodálatos karrier ősi gyökerekből táplálkozva, tanulságul számunkra is: merjünk kapusok, őrzők lenni, mert a foci életjáték, van mit megőriznünk az ellenségtől.

A Vad Banda tizenhárom tagjának történetét Joachim Masannek tollából sok, a focit könyvben is élvezettel végigélő fiatal ismeri – Németországban. Hazánkban is egyre népszerűbb a sorozat, hiszen könnyed olvasmány, komoly, a fiatalokat is érdeklő-érintő kérdésekről. Alaptételünk – a foci, az élet játéka – jelen esetben is igaz: a történet szereplőinek saját önzőségüket, félelmeiket, kudarcaikat kell legyőzniük, hogy a CSAPAT tagjaivá válhassanak. Vili bá, a kiérdemesült labdarúgó keze alatt csapattá formálódik a gyereksereg, rájönnek arra, hogy értékesek, és csak egymást segítve érhetik el a célt, a győzelmet. Külön érdekessége a könyvfolyamnak, hogy mindegyik rész más-más szereplőt helyez a középpontba, az ő szemszögéből, az ő szavaival (E/1) meséli el a kalandokat, ezáltal személyesebbé, átélhetőbbé válik a nagy kaland.

Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájában Ipiapacs és a bandája igazi vad banda: útonállók, rablók. A szerző mesevilágában azonban még ezeknek az ízig-vérig gonosz embereknek is van lehetőségük a változásra. A vándorló szerelmesek megmutatják nekik, hogyan tudnák konstruktívan használni erejüket: megalakul belőlük a világverő Szegény Dzsoni SC. A szerző egy másik elbeszélésben (Foci) transzcendens vonatkozásai is lesznek a labdarúgásnak. Az elbeszélő és gyermeke közötti párbeszéd („Apu, Isten szokott focizni?”) kiemeli a játékot a földi világból, és a túlvilági dimenzió játékba hozásával a földi és az égi univerzum összeér, a magyar csapatot („balsors, akit régen tép”) megmenti a mennyei csodacsatár.

Edző nélkül nincs csapat. Csupaláb Csaba, az Őrző és Vili bá (sőt még Szegény Dzsoni is!) kiváló pedagógus: céltudatosak, kiváló szakmai ismeretekkel és szilárd értékrenddel bírnak, melyet tanítványaik számára át is tudnak adni, űzik-hajtják a csapatot, ugyanakkor a kritikus pillanatokban lehet rájuk számítani. Ők a felnőttek a gyermekkönyvekben, példamutatásuk, bölcsességük nemcsak a történet szereplőit segítik a győzelemhez, alakjuk a gyermek olvasó számára is pozitív megerősítés lehet napjaink példaképhiányos világában. Így erősíti a foci a szociális kompetenciákat, a jó Edző pedig segít megtalálni önmagunkat.

Forrás: PZ. - Napocska