Kurt Tepperwein a Szuperintuíció c. könyvében azért száll síkra, hogy engedjük be életünkbe az intuíciót, és segítségével éljünk boldogabb, sikeresebb, kreatívabb életet.
Az intuíció egyfajta belső hang, közvetlen belső észlelés, sugallatszerű látásmód, furcsa, mélyről jövő bölcsesség, mely jóval túlmutat az egyén tudásán. Összefüggésbe helyezi a véletleneket, teret ad a megérzéseknek, segít érzékenyen észlelni mások hangulatait, gondolatatit, sőt, olykor még a jövőre vonatozóan is irányt mutat.
Álmokban, véletlenekben, megérzésekben, bevillanásokban ölt testet. Van, akinél leginkább képszerű, másnál a belső hang vagy az erős érzetek (pl. remegés, hidegrázás) a legerősebbek: ez személyenként eltérhet.
Az intuíció összefügg az inspirációval, a kreativitással, az ihlettel, de még a megvilágosodással is.
Goethe „az ember belsejéből fakadó sugallat”-nak nevezte, Jung úgy írja le, hogy „valamit teljes egészében ösztönösen megértettünk”, sőt, még Einstein is úgy tartotta, hogy „ami igazán számít, az az intuíció”.
Hétköznapi helyzetekben az intuíció bevillanások formájában, határozatlan rossz érzésként, véletlen találkozások formájában nyilvánul meg, sőt, olykor fizikai tünetekkel is számolhatunk, remegéssel a gyomorban, vagy az ún, „villámcsapás” érzésével.
A mai, természettudományos világnézet nem foglalkozik az intuícióval, pedig az intuitív gondolkodásban generációk tudása sűrűsödik össze, olyan, mintha a Jung-féle kollektív tudattalanból hívhatnánk elő a válaszokat életünk fontos kérdéseire. (A kollektív tudattalan univerzális gondolatmintákat fed, melyek átívelnek téren is időn, pl. egy-egy nagyon különböző helyről származó eredetmítoszban, népmesében, álomban, népszokásban gyakran bukkannak fel ugyanazok az alapelemek.)
Az intuíció a szerző szerint pontosan ugyanolyan fontos, mint az állatoknál az ösztön, csak ők nem tehetik meg, hogy nem hallgatnak rá, hiszen a túlélésükhöz szükséges, mi pedig igen. A túlélésért vívott harcban ösztöneink nélkül elpusztultunk volna, ma viszont az intellektuális képességek fejlesztésén van a hangsúly, minden egyéb kárára.
Az intuíció olyan a ma embere számára, mint egy érthetetlen, fura, használaton kívüli, elhanyagolt érzékszerv, ami lassan kezdi elveszteni a szerepét. Egy spontán, nyitott, őszinte kisgyerek még bízik az érzékelésében, de később, ahogy elkezdünk mintákra, sémákra támaszkodni, meg akarunk felelni, fokozatosan elveszítjük ezt a képességünket.
Az értelem a valóság észlelésének csak az egyik, korlátozott és lineáris módja, az intuíció viszont több síkon és egyidejűleg észleli a valóság minden elemét.
Az intuíció gyakran ellentmond az értelemnek, az érzéseknek vagy a szokásoknak, ez pedig ijesztő élmény, hiszen megszoktuk, hogy racionálisan döntünk, az értelmünket használva, vagy esetleg különféle szokásokat, szabályokat követünk, de a belső hangot már egyre kevésbé halljuk, és kifejezetten ijesztő, ha megszólal, és feje tetejére akarja állítani az életünket. Biztonságosabbnak tűnik a bevett módszereket alkalmazni, bár, őszintén belegondolva, mindenki iszonyatos mennyiségű hibát vétett már úgy, hogy az értelmére hallgatott, és úgymond józan, megfontolt döntést hozott.
Régóta köztudott, hogy átlagosan csak képességeink 15%-át használjuk. Érzékszerveink sem hibátlanok, bizonyos túl magas vagy túl mély hangrezgéseket pl. nem érzékelünk, és ez sem újdonság, hogy a spektrum 8%-át látjuk csak szabad szemmel, 92 %-a láthatatlan! Az érzékszerveink tehát azt érzékelik, amit hisznek, amit elvárnak – és ismerős sémákká alakítják. Ennek ellenére mégis tévedhetetlenül bízunk érzékszerveinkben és lustálkodó értelmünkben is – ez nem feltétlenül jó döntés.
