"Szót adni a gyereknek" - Célestin Freinet módszere röviden és tömören ebben az egy mondatban kifejezhető. A pedagógia irányzatának lényeg, hogy úgy tanítsuk a gyermeket, hogy adottságainak, képességeinek, szükségleteinek és életkori sajátosságok figyelembevételével.
Célestin Freinet francia néptanító, reformpedagógus, 1896. október 15-én született a dél-francia Gars községben. 1920-ban tanítóként kezdett dolgozni egy fiúiskolában, Bar-sur-Loup községben. 1928-ban Saint-Paul-de Vence-ba nevezték ki. 1933 novemberében talált rá arra a telekre Vence közelében, melyen megvalósíthatta álmát és saját erőből, a gyerekekkel közösen fölépíthette saját iskoláját, mely 1935-ben nyitotta meg kapuit. Innentől kezdve saját módszerével tanította a gyermekeket.
Az irányzat célja az egyéni és megismételhetetlen gyermeki személyiség adottságainak, képességeinek és szükségleteinek szabad kibontakoztatása az egyéni és életkori sajátosságok figyelembevételével. Freinet szerint a kisgyermek fejlődésében 4 éves kor táján új szakasz kezdődik, amelyben szinte robbanásszerű erővel jelentkezik a munkavágy, a megvalósításra, az alkotni akarás törekvése. Erre az életszükségletre építve kerül a középpontba az óvodában a munkálkodás, a munka jellegű játék. Törekvése hasonlít a Waldorf- pedagógiai irányzathoz, hiszen ott is elsődleges szerepet játszik a munka.
Feladatának tartja, hogy minden gyermeket képességeinek maximumára jutasson el saját erői segítségével és jogainak tiszteletben tartásával. Mind testi, mind lelki és szellemi szükségleteiket kielégíthetik a kicsik, emellett anyanyelvi nevelést is kapnak, segítenek nekik az egészséges életmód szokásainak kialakításában, és elsajátíthatják az emberi együttélés szabályait.
Az óvodai életet a természet és élet közeliség jellemzi. A természeti környezet az élmények gazdagságát nyújtja, maga is játékra, alkotásra, munkára inspirál. Az élmények továbbadásra, kifejezésre kívánkoznak. A kint gyűjtött "kincsekből" (ág, kő, levél, dió) bábot, makettet, lenyomatot, hangszert, ételt stb. készítenek a gyerekek. A csoportszoba műhelysarkaiban ki-ki megtalálja a neki szükséges eszközöket, a beszélgető-körben elmondhatja gondolatait, eljátszhatja, lemozoghatja az átélteket.
Lényeges szerepe van a közös és az egyéni tervezésnek, a közösen kialakított szabályoknak, hogy a gyerekek sokféle tevékenység közül tudjanak választani, amelyben érvényesül az egyéni haladási ütem, a sajátos érdeklődés. Az óvoda a gyerekek spontán kifejezőkészségét fejleszti, alkotásra és együttműködésre késztet, s ehhez kapcsolja a kulturális és szociális örökség felfedezését, megismerését.
Az óvó néni már a kezdetektől nagy önállóságot hagy a gyerekeknek, nap, mint nap választási, döntési helyzetek elé állítja őket, megtapasztaltatva velük a döntés örömét és súlyát. Ő mindezt a háttérből figyel, ebben nagyon hasonlít a Montessori módszerhez, hisz őt is hagyják a gyermeket, hogy saját maga hozzon döntéseket.
A pedagógus bíztatja, ösztönzi a gyerekeket, elismerést, ötletet ad nekik, felpiszkálja a becsvágyukat, aszerint, hogy kinek mire van szüksége. Az ő feladata, hogy bekapcsoljon a csoport életébe külső példákat, amivel megint gazdagodik a kifejezés lehetősége. Ilyen külső példaként jelenhetnek meg különböző mesterségek fogásai, de az irodalmi, képzőművészeti alkotások is. Folyamatos párbeszéd alakul ki a csoportban, amelyben a gyerekek és a nevelő egyenrangúak, mindkét fél kezdeményezhet, mindkettő kritizálhat.
A nevelők azt tudatosítják a gyerekekben, hogy azok az ismeretek és élmények, melyeket ők hoznak magukkal, ugyanolyan fontosak, mint amilyen ismereteket, élményeket az óvoda kínál. Nemcsak szót adnak a gyerekeknek, hanem építenek is meglévő ismereteikre, tapasztalataikra, véleményükre. Olyan helyzeteket teremtenek a gyerekeknek, amelyben érdeklődésük szerint utánajárhatnak, kutathatnak az illető témában.